Share on FacebookShare on LinkedInShare on Google+Tweet about this on Twitter

Forrás: Csilikisasszony

Csoportdinamikán jártam … magamat találtam … mesterségem címere … ÉN a NŐ

Olyan szerencsésnek mondhatom magamat, hogy 5 napon keresztül egy a külvilágtól elszigetelt környezetben csak magammal foglalkozhattam. Az iskola ahova járok, magában foglal egy “Érzelmi és társas intelligencia tréninget” (csoportdinamikai sensitivity tréning) … először nem igazán örültem neki … 5 nap távol a családomtól … ki vigyáz a gyerekekre … hogyan jutok el a “sehá” végén túli helyre tömegközlekedéssel … nem éreztem, hogy nekem ez annyira jó lesz … DE jó lett, és csak azt tudom neked is ajánlani, ha bármiféle hasonlónemű lehetőséget dob az élet eléd, ragadd meg és kapaszkodj két kézzel!

Na de mi is történt velem …

Már szerintem maga a légkör is meghatározó volt. A Tahi nevű falu utolsó buszmegállójától földes út vezet be az erdő irányába a helyre, ahol a tréninget tartották nekünk. Úgy éreztem magamat, mintha kiléptünk volna a civilizációból. Nagyon jó volt, mert sokszor mikor az ember elmegy egy – egy önismeretet célzó alkalomra … most mindegy, hogy mi az (meditáció, családállítás, kineziológus, asztrológus … stb.) … megtörténik, aminek meg kell, lejár az adott időd, és mész vissza a mindennapok mókuskerekébe. Sec perc alatt visszalépsz a hétköznapokba és már csinálod is a megszokott kis dolgaidat. Közben persze belül pörögnek benned a történések, csak esetleg nincs idő annyira tudatosítani magadban, hogy mi is történt, vagy úgy zajlik le benned, hogy közben észre sem veszed.

De itt minden más volt, hiszen teljesen elvonultan, nyugodt körülmények között éltünk, és csak magadra volt időd, semmi és senki másra. Itt tömény napi 9 órás foglalkozások után, ott maradtál, és élhettél a lehetőséggel, hogy tovább figyeld magadat … pihenj és csak magadban legyél. És másnap újabb 9 órás tömény tükörbenézés jött.

Számodra vad idegen emberek váltak egyik napról a másikra fontossá. Egyre közelebb éreztem magamhoz őket, hiszen láttam abban a pár napban elég sok oldalukat, és ők is ugyan úgy az enyémet. Furcsa így belegondolni is, de ők láthatták akár olyan árnyoldalamat is, amit a közvetlen környezetem sem, hiszen a mindennapok rutinjaiban nincs idő, vagy helyzet arra, hogy előjöjjön az az aspektusom …

Az 5 nap során 3 különböző csoportban dolgoztunk, felváltva … volt egy mini csoport (hivatalosan tanuló csoport), ahol csak 4-en voltunk (ez volt a kedvencem;-), egy kicsit nagyobb csoport, ahol már 8-an voltunk (szépen mondva T-csoport), plusz velünk volt még két tréner, és a legnagyobb csoport (szaknyelven a plénum), ahol mindenki ott volt az összes trénerrel együtt.

A mini csoport (tanuló csoport) lett a szívem csücske. Általában ebéd után ültünk velük össze, és megbeszélhettük, hogy mi történt velünk a másik két csoportfoglalkozáson, és mit szeretnénk esetleg megosztani a többiekkel még a következő alkalmak során. Hihetetlen volt számomra, ahogy ez a három másik ember napok alatt a bizalmasom lett, mint egy “kis család”, olyanok lettünk. Akikkel szerdán reggel még kezet fogtam, és bemutatkoztam nekik, azokat vasárnap a szívem legmélyéről jövő öleléssel engedtem el, és amikor azt mondom most, hogy hiányoznak, komolyan gondolom. Köztük tudtam igazán elmondani, ami bántott, vagy örömet okozott a többi foglalkozáson. Abszolút támogattak, biztattak, hogy legyek nyugodtan önmagam a nagyobb létszámú foglalkozásokon is. Tükröt tartottak, ha kellett, és keményen szóltak, ha úgy érezték, hogy annak van ott az ideje, most csak az tud előbbre vinni. Biztattak, hogy merjek kiállni magamért, mondjam el, hogy mi bánt vagy nem bánt, ha úgy érzem. És meg is tettem, és hogy ezt meg tudtam tenni, azt tényleg nekik is köszönhetem. Örökre egy nagyon vidám és családias légkörű pillanatsorozat marad a fejemben, ahogy azokat a délutáni megbeszéléseket megéltem velük. Megtanították nekem, hogy nyugodtan merjem ugyan úgy magamat adni a plénum előtt is, ne csak akkor, ha velük vagyok, a komfortzónámban. Hála értetek.

A középső méretű csoportban (T-csoport), teljesen az itt és most pillanatát kellett volna tudnom megélni. Nem igazán ment … a megfelelési kényszerem társulva a biztonsági kapaszkodók iránti remegésemmel …. teljesen kifeszített … legalább hadd rajzoljak valamit, vagy legyen valami feladat, de nem … csak ültünk körbe és számomra “idegen” embereket néztem csak … és semmi. Nem mondtak a trénerek, még csak egy mondatot sem, hogy miről is kellene szólnia ennek az egésznek … és ez eléggé merev, majd nagyon “elfajzott” beszélgetéseket hozott. Mindenki csak tapogatózott, most kevés vagyok, sok vagyok … milyen vagyok?

Az egyetlen amit mondtak, hogy itt és most. Először kényszeredett beszélgetések jöttek … amik talán kicsit unalomba is fordultak, aztán ahogy az életben is … vannak bátrak … akik számomra talán vakmerőek is … beleugranak a mély vízbe és haladnak az árral, ha tudnak. Páran összetörtek és hatalmas kríziseken mentek át a szemem láttára … amitől én csak még hátrább húzódtam a “kör közepétől” … köszönöm, nekem erre nincsen szükségem – gondoltam … és megint csak a háttérből figyeltem a dolgokat …

Míg nem az egyik tréner megszólított, hogy már többször jelezte, hogy felvenné velem a kapcsolatot, de én észre sem vettem … és akkor leesett … annyira kizártam magamat a körből, hogy már nem is láttam őket, olyan szimpatikus volt ez a hölgy számomra a legelejétől, de a figyelmemet, amit csak arra fordítottam, hogy kívül maradjak, nem tudta elérni ez a kedves asszony, pedig többször is szerette volna felvenni velem a kapcsolatot … szörnyen szégyelltem magamat … és ha kizárom magamat az életből ugyan így, mert ezt teszem, akkor sajnos nagyon sok jó dologról is lemaradok, nem csak a rosszat kerülöm el … utána igyekeztem beilleszkedni, nem mondom, hogy könnyen ment, de megpróbáltam. Milyen jól tettem. Most itthon nem úgy kell visszagondolnom erre a pár napra, hogy meg sem adtam magamnak az esélyt, hogy kipróbáljam magamat. Minél jobban nyíltam meg a csoportom számára, és kezdtem felvállalni önmagam, annál jobban kezdtem érezni magamat, és megismerni a többieket, én is kezdtem észlelni őket, és ők is láthattak engem. Be kell látnom, hogy ez csak az én hozzáállásomon múlott. Ha én nyitok mások, is megnyílnak felém. Nem kellett “stresszelnem”, hogy mi lesz vagy mi nem.

A vége fele még konfliktusba is kerültem és még azt is felvállaltam, amire nagyon büszke vagyok, de legfőképpen arra, hogy nem harag lett a vége, hanem megbeszélés. Ez is nagyon nagyot dobott a világnézetemen. A konfrontációkat fel kell vállalni, ki kell állnom magamért, és meg kell értetnem a másikkal, hogy ki vagyok én, és mit szeretnék … ÉS … ami még nagyon fontos meg kell látnom, hogy ki a másik, és ő mit hoz, mit szeretne mondani, nem csak nézni, látni kell, nem csak hallani, érteni mit mond. Mindenkinek meg van a maga története, érzése, előétele, amit beletesz abba az adott pillanatba, ha ezt látom, és értem, akkor könnyebb közös nevezőt keresnem vele … és ettől aztán meg végképp nagyon felszabadító érzés lett úrrá rajtam. Nem hogy csak ki kellett állnom magamért, de még meg is tudtam beszélni az adott személlyel a dolgot. Nem csak hogy lehet kommunikálni értelmesen és figyelni a másikra itt és most … hanem kell. Szigorúan kell ;-)!

A legnagyobb csoportban (plénumban) feladatokat kaptunk, ami ráébresztet, hogy nekem ezek úgy kellenek, mint macinak a mézes csuprok. A biztonság érzetem egyből meg lett, mert volt mibe kapaszkodjak, volt mit tennem, felkerültem a térképre, léteztem. Végre az egy helyben ülés után valami történik, gondoltam … csinálhatok valamit, amitől kicsit hasznosabbnak érezhetem magamat … mint a mindennapokban, ha teszem a hétköznapi rutint, nem kell foglalkoznom azzal, hogy ki vagyok én … kicsit úgy is mondhatnám, hogy bebújhatok a feladatok mögé … nem kell szembenéznem magammal.
Az adott témákon keresztül könnyedén tudtam kapcsolódni a többi emberhez. Ha volt valami konkrét dolog, amit tenni kellett, felragyogott a lelkem és tettem a dolgom … ez nekem nagyon ment … abban reménykedtem, hogy itt már nem is jöhet semmi extra dolog sem. Csak teszem a dolgom és kész.

De aztán az egyik feladat padlóra küldött. Beszélni kellett a nőknek a férfiakról, a férfiaknak a nőkről, úgy hogy mindenki (igen az is akiről szó van) hallja. Először is sokkot kaptam, hogy mi van? … aztán ráébredtem, hogy én nem is látom magamat nőnek, sőt én nem is látom a férfiakat … abszolút “semleges” neműként tekintettem mindenkire. Ne értsétek félre ez nem társkereső hétvége volt, és nem is érzem úgy hogy nekem új társ kellene, egyszerűen csak feltették azt az egyszerű kérdést, hogy milyennek látom az ott lévő férfiakat? illetve ők a nőket? … nem ágyba kellett bújni, és nem is “stírölésre” adtak engedélyt, hanem mint embereket, és azon belül ellentétes nemű embereket milyennek találom őket. Velőmig hatolt a gondolat, hogy én nem is élem meg a nőiességemet. Magamat már csak anyaként láttam, megértő anyukaként néztem magamra, aki játszótéren kedvesen elbeszélget mindenkivel, aki első sorban ül a szülőin, és gondosan kiválogatja a netről, hogy mit főz a gyerekeknek, bevásárlásból hazacipekedő mosolygó “néni” lettem !!???!!… ami persze nagyon jó és pozitív gondolat … DE azért én még akkor is NŐ vagyok! NŐ vagyok és az is akarok lenni! (Itt most ne keverjük össze véletlen sem a dolgokat, az igazi nőiességről beszélek, a belőlünk fakadó, mindent elsöprő NŐI erőről … nem a külső megjelenésről!).

Mikor ezek után a feladat után újra a mini csoportommal voltam, még az asztalra is rávágtam és kihúztam magamat, hogy b… én NŐ vagyok! és a kis “családom” annyira támogatott egyből, és tuningolt, hogy azért most is nagyon hálás vagyok, mert még mindig érzem az erőt magamban, amit ott. A legfontosabb számomra, hogy feltört belőlem az őserő, úgy érzem. Igen is szerető feleség vagyok, megértő anyuka, DE elsősorban NŐ!!! és most már így szeretnék élni, azért mert a játszótéren, boltban, óvodában élem az életem jelentős részét, még más is van bennem, ami mind ennek az egésznek az alappillérje a NŐ! Ha a nőiességemet nem tudom megélni igazán, nem tudom megélni igazán az anyaságom, a hitvesi stb. aspektusaimat, minden ebből indul ki. Minden megoldás az életünkre bennünk van, csak hagyj neki időt és teret, hogy kibontakozzon. Figyelj arra, hogy NŐ vagy, és hagyd, hogy meg tudd élni.

És még most is mosolyt csal az arcomra mikor hazajöttem és a férjem azt mondta nekem … olyan más vagy … a kisugárzásod … olyan nőies vagy.